Stephan Bodzin a B My Lake-en: “Végy egy mély levegőt, soha ne add föl!”

Interjúztunk Stephan Bodzinnal a B My Lake-en, aki már mintegy tíz éve meghatározó alakja a német dallamosabb technónak. Szó volt mindenről, a technoszcéna tízéves történetététől a dj-barátokon és az őrült argentínai partyhangulaton át az ejtőernyősugrásig és a búvárkodásig.

Közös, riporter-interjúalanyos szelfi Bodzinnal – jobbra ő 

Néhány hete beszélgettem Dominik Eulberggel a Sun Goes Down fesztiválon, aki megemlítette, hogy hamarosan az egyik új számod remixén fog dolgozni.
– Igen, épp egy új albumon dolgozom, sok eredeti és néhány remixszel fűszerezve, és a minap fejeztem be egy számot, amiben olyan komplex dallam lett, melyet szerintem csak ő tud majd elég szofisztikáltan kezelni. Sőt, valószínűleg még jobban is, mint én!

Megvan már a szám címe?
– Még nincs. De a februárban megjelenő új albumon tracklistjét már összeállítottam: hat új szám már készen van, még négy-öt számot kell befejezni, melyeknek nincs még címe.

Az új lemezt a Herzblut fogja kiadni?
– Igen, persze.

Nehéz úgy vezetni egy kiadót, hogy soha nem vagy ott?
– Egyáltalán nem, én csak az a&r (artists and repertoire – a szerk.) vagyok, tehát én csak a zenészekkel, a zenéjükkel, a művészeti munkával és a koncepcióval foglalkozom. Van, aki vezeti a kiadót, ami rengeteg munkával jár, az én időbeosztásom ezt nem engedné meg.

Mi várható még a kiadótól a közeljövőben?
– Hamarosan jön új anyag Dapayk Solótól, a napokban jelenik meg. A francia, Electric Rescue, lemeze is jön hamarosan, ami inkább techy. Nagyon szeretek új előadókkal is foglalkozni. Majd pedig az én albumom érkezik.

Miért költöztél vissza Lisszabonból Németországba?
– Kilenc-tíz pörgős hónapot töltöttem ott. A terv az volt, hogy készítek ott egy albumot, de az idő egyszerűen túl jó volt hozzá, hogy stúdiózzak, és a strand is túl közel volt… 

Hogy tudsz időt szakítani minden másra a zenélés mellett? Pár napja Chilében játszottál, tőlünk pedig Brazíliába utazol…
– Csak tegnap éjszaka érkeztem, éjfélkor. A lányomat is csak egy órát láttam. Mondtam is neki, hogy bocsi, de ez a munkával jár. Ráadásul egyedül utazom, még egy hangmérnököm sincs. Mindent én állítok be a fellépések előtt. Brazíliába csak jövő hétvégén megyek vissza, így a jövő héten tudok a családdal lenni. És holnap tudok egy kis városnézést is beiktatni. A DJ élet élet már ilyen.

Tízéves munkásságod az Urban Art Forms fesztiválon ünnepelted – saját színpadot kaptál. Milyen volt egy egész színpadot kell megszervezni?
– Az nagyszerű buli volt, és mondhatnám, hogy ez nagyon nagy felelősség és rengeteg idegeskedés, de számomra mégsem volt az, hisz a legjobb barátaim hívtam meg, az egész nagyon flottul ment. Az Urban Art Formson minden évben fellépek, tíz éve folyamatosan. Ott voltam már a kezdetekkor, gondolom, ezért is kaptam meg a színpadot. Egyébént Dominik is részese volt, ahogy a Pan-Pot is. Pont tegnap játszottak ők is itt a B My Lake-en, és ők, ahogy mi Németországban mondjuk, nem ejtenek túszokat… A stílusuk nekem kicsit erős, de a fejlődésük nagyon logikus. Nagyon megérdemlik a sikert, nagyon jó fejek, imádom mindkettőjüket.

Ebben a tíz évben mi változott a szcénában?
– Minden. Illetve sokminden. Az emberek még mindig azért mennek bulizni, hogy jól érezzék magukat, de emellett jó zenét is akarnak hallgatni. Az igazság itt is a kettő között van valahol. Játszottam olyan buliban, ahol a közönség csak állt és hallgatta a zenét, és persze sok olyanon is, ahol szabályosan megőrültek. Én szeretem mindkettőt, keményen odavágni akár három órán keresztül, akkor is, ha elvárják, hogy dallamos dolgokat játsszak. De például a múltkor a Gottwood fesztiválon Max Cooper után zenéltem, aki egy nagyon dallamos, kifinomult szettet tolt a fák alatt, és én is inkább a lassabb, dallamosabb témákat raktam szívesebben.

Általában azt játszod, amit elvárnak tőled?
– Folyamatosan változik, mit szeretek játszani, de nem tudok klubzenét tolni egy ilyen helyen, mint ez itt, ahol nagy a színpad és sok az ember. Viszont ugyanúgy nem tudom a ma esti szettet leadni egy kétszáz fős New York-i klubban. Nem állítom össze a szetteket előre, de persze készülök, összerakom azt a huszonöt-negyven számot, amik működhetnek, de az energia sosem az, amire számítasz. Néha három-négy teljesen különböző nyomok le a program elején, hogy megnézzem, mi fog legjobban működni.

És mi a helyzet a közönséggel? Mindenhol hasonlóan fogadják a zenéd, vagy minden hely más?
– Az egész világ nagyjából ugyanolyan, de például Córdoba Argentínában teljesen más. Nincsenek szavaim arra, ami ebben a városban folyik. Már harmadjára léptem föl ott, és más kollégám is alá tudja támasztani, hogy elképesztő a technoszcéna. Életem eddigi legjobb öt bulijából kettő volt ott. Olyan volt a közönség, hogy bárhova beugorhattam volna egy stagedive-ra! Teljesen józanul mentem föl a színpadra, de a hangulat szabályosan részegítő volt.

Milyen volt felnőni egy experimentális zenész fiaként?
– Nos, igen, követem édesapám nyomdokait. Ő vezetett be a zenébe gyerekként, és én maradtam egyedül a pályán a testvéreim közül. Eleinte kábé kényszerített, hogy zenéljek, ami nem nagyon tetszett, majd azt akarta, hagyjam abba, mert elkezdtem elmenni a heavymetal felé, amit ő persze nagyon utált. De később az életszemléletével inspirált engem: “Végy egy mély levegőt, soha ne add föl, csináld, amit szeretsz, és közben élvezd, amennyire csak tudod, hisz csak egyszer élsz!” 

Szaxofonon játszott, ugye? Gondolom, sok dzsessz ment otthon.
– Igen, de a dzsessztől az elektronikáig szólt minden. Ő egy nagyon jó zenész volt, nagyon ambiciózus, és nyitott mindenre. Ha megnézed a profilom a Myspace-en, a három fő inspiráció menüpont alatt, látni fogod, hogy ezek a Motörhead, Miles Davis, és a Kraftwerk. Ezek mind a gyerekkoromból jönnek. Ők a gyökereim, és ugyan már nem őket követem, de tudom, innen jövök. És így vagy úgy, de sikerült integrálnom a zenémbe ezen előadók örökségét.

Hobbid az ejtőernyősugrás. Milyen érzés kiugrani?
– Az érzés ugrásról ugrásra változik, az első ugráskor olyat élsz át, amit soha azelőtt, amit csak abban az egy-két másodpercben élhetsz át, amikor elkezdesz zuhanni. Ilyenkor az agyad még nem tudja feldolgozni a dolgot, a második másodpercben, azt gondolod, talán túlélem, aztán viszont jön az uuuhhhh, nincs igazán jó szavam rá, de aztán ez az uuuhhhh alábbhagy kissé, megszokod a zuhanást, és elkezdesz más dolgokra fókuszálni, de általában mindig másra. A feleségem kipróbálta, földet érés után tíz percig csak sírt, majd ezután rögtön lefoglalta a következő ugrást. Mások, mint például jóbarátom és kollégám, Marc Romboy is ugrott, földet ért, és azt mondta: “Oké, megvan mindenem, gyerünk haza.”

Veled ugrott?
– Nem, hanem tandemben egy oktatóval. Nekem nincs erre képesítésem. Meg mindenféle nagy fickóval leugrani, hát nem is tudom…

És még búvárkodni is szeretsz…
– Számomra az élvezet és a rizikó tekintetében ugyanaz, ha kétszázötven kilométer per órával zuhanok a föld felé, mintha harminc méterrel a vízszint alatt nézelődök. Mindkettő lehet nagyon jó szórakozás, és nagyon pihentető is. Nagyon észnél kell lenni, és jó oktatók is kellenek mindkettőhöz. Azt mondják, az ejtőernyőzés közben az elméd kitisztul, búvárkodáskor pedig embriószerű állapotot érzünk. És ez így van nálam is. Januárban megyek Mexikóba búvárkodni megint, megnézni a cetcápákat, vagy ha nem oda, akkor visszamegyek Thaiföldre, ott már sokszor voltam, és nagyon szeretem. Ugyan ott nem láttam cetcápákat, de minden mást igen. 

A hátizsákos kirándulás is kedvelt időtöltésed. Tervezel Magyarországon egy-két túrát?
– Most nem, de hallottam, hogy nagyon jó helyek vannak, és nagyon szeretnék eltölteni egy kis időt itt. Egyike az országoknak, melyeket még nem sikerült felfedeznem. De rajta van a listámon.

Aphexbanger

Lájkold Facebook-oldalunkat!, hogy részt vehess a party- és koncertbelépő-, illetve egyéb nyereményjátékainkon!