A Scorpions is olyan, amiről le kell vakargatni az évtizedek alatt rászáradt fost, az alatta lerakódott giccsrétegeket, és csak ez után szabad fogyasztani. Szívesen
Azt egyáltalán nem láttuk jönni, hogy Dr. Zoidberg Szívesen minisorozatában Scorpionsért fog lelkesedni.
Nyissunk mondjuk onnan, hogy rendesen hányok a Scorpionstól. De tényleg. Koromból adódóan ugyanis elsőként a nyolcvanas, majd a kilencvenes évek Scorpionsát hallottam, így aztán… Brrr, inkább hagyjuk. Hagytam is. Aztán egyszer néhány éve Kalumet Zoli barátom egy összeröffenésen betette valamelyik hetvenes évekbeli albumukat, és leszakadt az arcom. Ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy lám, ők IS olyan zenekar, amiről alaposan le kell vakargatni az évtizedek alatt rászáradt fost, majd az alatta lerakódott giccsrétegeket, és csak ez után szabad fogyasztani. Nos, itt van megtisztítva minden rossztól, tessék; ekkoriban még volt pár jó évük hátra mielőtt… Brrr, inkább hagyjuk, és koncentráljunk erre. Ez volt a zseniális Uli Jon Roth düsseldorfi gitárművész utolsó éve a bandában, és talán az itteni játéka összegzi is, mit veszítettek vele a srácok. Lenyűgöző. Nem mellékesen az a riff, az a groove, ami a vállán viszi a dalt, egész egyszerűen hegyeket mozgat meg, irdatlan. Nem bírom abbahagyni. Egy ennyire tökéletes dalnál már csak apró bónusz Klaus Meine nehezen értelmezhető tánca és hamisítatlan eneszkás akcentusa, nameg eleve, az a némettévés színpadi látványvilág en bloc. Szívesen.