Megállt bennünk az ütő – tízpontos az idei VOLT

Az éghajlat sivatagi volt, dagonyázás és felhőszakadás helyett bikinik és sombrerók vitték a prímet, napközben a Fertő-tó lett a sláger. Három nap alatt három olyan koncertet láttunk, amit nehezen felejtünk el: Parov Stelar lökést adott, Kruder és Dorfmeister felemelte, Dub FX pedig megkoronázta a fesztivált.

Csütörtökön még szellős volt a légkör, sorban állás nélkül jutottunk át a kordonokon, közben cuppantak ránk a karszalagok: irány a meghasonulások fesztiválja. Utóbbit legtöbben sör helyett fröccsel segítették, de erre inspiráltak a szervezők is, például a közvetlenül a bejárat után elhelyezett bor-paradicsommal, ahol egyik pincészet öléből a másikba estél. A lugasban aztán magunkba szálltunk a rosé hosszúlépések felett, és valaki elmagyarázta, hogy „hagyni kell, hogy beszippantson a fesztivál gőze, meg a tömegből áradó emberszag meg minden, ami meredek”. Félóra múlva már készen is voltunk, erre fel a bal oldali asztaltársaság dalra fakadt, végül mégis Parov Stelarék mellett döntöttünk, akik még világosban, este nyolckor indították a bemelegítést.

Az osztrák bandáért megőrülnek a vájtfülűek, jazzes-szvinges-groove-os dallamviláguk nem csak otthon, de élőben is ringatja a lelket – sőt! A legnagyobb könnyedséggel improvizálnak, táncolható funkos basszusaikat jó adag életerővel fűszerezik; negyedórán belül egyetlen hanggá csiszolják a közönséget. Marcus Fürederék külcsínyben az elegánsra esküsznek, ettől csak Beate Baumgartner rövid piros miniszoknyája ütött el, de robbanásszerű belépőihez dukált is. Az énekesnő rendesen felhergelte a társaságot, nem volt kéz, ami ne emelkedett volna a magasba a legújabb album slágerei mellett – mint a Coco, a Promises vagy a Mojo Radio Gang – a kevésbé ismert taktusokra is.

Be kell valljuk, Parovék egy időre megfertőzték a tudatunkat, olyannyira, hogy még Billy Idol is kevés volt egy újabb katarzishoz, pedig a koncert kifejezetten jól szólt, és kaptunk bőven a romantikusabb dalokból is. A pálinkás standnál egyértelműen kiderült, hogy a legények idei kedvence a szögletes üvegű 55 fokos ínyencség lesz (csak vigyázva ajánljuk, egyesekkel történtek balesetek), de a Fény sem hiányozhatott. Úgy tűnik a szódás szifonból vodkát szörppel egyveleg megunhatatlan kelléke lett a fesztiváloknak, még akkor is, ha egyetlen kupicát hétszáz forintra taksálnak. 

Autentikus életérzés a Csík zenekarral

Az a jó a VOLT-ban, hogy közeli és gyönyörű a város, a taxisok pedig hálásan vesznek a nyakukba; náluk ez az aranyszezon, mert ilyenkor a „bárhová elviszünk bárkit 750-ért” sztenderd helyét átveszik a 250 forintos kilométer díjak. Az óvárosban kötelező a barangolás: aprócska terek, kanyargós-macskaköves kis utcák, régi stílű kétemeletes házak, és olyan családias helyek várnak, mint a messze földön híres Gyógygödör. Hűvös klímájával buzdít a kóstolásra, és eléri, hogy észrevétlenül visszanyerd előző nap elvesztett erődet (az ételek is mennyeiek, csakúgy mint a Fehér Rózsában, vagy a Torna utcai Gyros-osban). 

A VOLT-on tovább adtunk az autentikus életérzésnek, loholtunk a Csík zenekar délutáni nagyszínpados koncertjére, nem csoda, ha egy órával később már csak az izzadságra tudtunk gondolni. Égből jött a megváltás: a szervezők slagból jutattak felfrissülést a publikumnak. „Az elválasztó kordonoknál jobban szeretjük a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, de nagy probléma így sincs. Egyszerűen odaképzeljük magunkat közéjük” – avatta be minket Csík János a koncert után. Mint mondta, a zenekar nagyot ugrott népszerűsége őt óvatosságra inti, mert a legfontosabb, hogy hűek maradjanak önmagukhoz, ahhoz a zenéhez, amit eddig is képviseltek. Azon, hogy a Csíkot ebben az évben a Prima Primissima díjra jelölték (népművészet és közművelődés kategóriában a Nyírségi Táncegyüttessel és Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával egyetemben) nagyon meglepődtek, bár kétségtelenül érzik, hogy egyfajta küldetést teljesítettek a népzene mainstreambe emelésével. „Énekelni fontos és kell, akár napközben, akár a fürdőkádban, de nem feltétlen azt a népzenét, ami régen volt. A nép zenéje szerintem az, amit aktuálisan énekel a nép, ezek a mai népdalok”. 

Meg merjük kockáztatni, hogy ezzel a kijelentéssel Bernáthy Sándor festőművész-klubtulajdonos-zenész is egyetértene, aki kicsivel később fiával, Zsigával tűnt fel a színen, hogy live actjükkel nyújtsanak valami egészen különlegeset. „Évekig mint punk-rock zenész játszottam, de amikor 1993-ban kijutottunk a berlini Love Parade-ra, akkor erővel hatott ránk a techno, hogy szinte azonnal váltottunk. A kilencvenes években ez a zenei robbanás új korszakot nyitott “- mesélik Bernáthyék, akik bár otthoni stúdiójukban hosszasan készülnek a fellépésekre, azt sosem tudják előre, pontosan mit fognak játszani. „Ebben rejlik az élő játék varázsa, míg otthon gyakorlunk és kísérletezünk, addig a színpadon véletlenszerűen megvalósítjuk a tapasztalatokat.”

Megismételhetetlen show Kruderéktől

Az este legnagyobb durranása kétségkívül Kruder és Dorfmeister performansza lett Mr. Earl Zingerrel, de előtte még hatalmasat nosztalgiáztunk Ákoson (ifjúkori ábrándozásaim aláfestője nem hagyott cserben, még mindig teljes erőbedobással hozta a formáját). Kruderék kissé késve, de annál rengetőbben kezdtek, a megismételhetetlennek kikiáltott show, a The 16 F***king Years Anniversary Session gerinc-borzongatóan csapott az éjszakába. Earl Zinger hangja és egész lényisége virtuóz módon egészítette ki a szigorú öltönybe bújtatott zseniket, akik isteni magaslatból dirigáltak – és nem volt olyan, aki nem ment velük – elképesztő erősségű effektek tudatos váltogatásával. Benne volt minden, amit az elmúlt tizenhat évben letettek az asztalra, ráadásul úgy, hogy az egészet egy pörgős-trendi hangzásvilágra fűzték fel, míg a minimalista designt a háttérben agresszíven villódzó egész teret befoglaló vizuálllal erősítették. A show alatt többen „meghaltak és újjászülettek”, az ovációtól a társaság felének másnapra reszelősre rekedt lett a hangja, de megérte. Azt pedig, hogy miért egyszeri és megismételhetetlen már a felénél megértettük, de csak órákkal később dolgoztuk fel.

Dub FX-től extázisba estünk

Jó lenne tudni a titkot, hogyan lehet „mindenre elmenős, mégis kipihenős” taktikával a fesztiválokat végig csinálni, úgy, hogy még harmadnap is sugárzó arccal vágj a rengetegbe – nekünk csak kiadós alvással jött össze, és olyan fájdalmas lemondásokkal, mint a Kispál és a Borz utolsó előtti koncertje. Massive Attacken már az első sorban álltunk, az új albummal (Heliogland) turnézó csapat mégis csalódást okozott, mert bár a felépítéssel nem voltak komolyabb bajok (az új korong kevésbé klasszikus számai mellett persze a Mezzanine és a Protection leghíresebbjei is felcsendültek), valahogy nem jött belőlük az átütő tűz, ami lázba hozott volna. Kisebb röggel a szívünkön csorogtunk az emberárban, fontolgatva vajon az ismeretlenségből felbukkanó Dub FX-et, avagy Dj Yodát preferáljuk – végre előbbi mellett döntöttünk. És milyen jól!

Az ausztrál származású Ben Stanford hat évig különböző zenekarokban játszott, mielőtt saját útjára lépett, és még kellett egy pár év, mire elhagyta a kommersz sallangokat és megalkotta Dub FX-et: ezt az egyszemélyes zenekart, amiben Ben a lábával nyomja az effekteket és a dub-ot, miközben freestyleozik vagy beatboxozik, netán csengő tónusban énekel. A színpadon elképesztő átváltozásokról tesz tanúbizonyságot, másodperc csúszással változtatja hangszínét és előadásmódját, az egész olyan, mintha minimum négyen lennének. Dub FX-nek nincs profin megkreált showja – egyetlen kiegészítője barátnője Flower Fairy, aki dúdolgat, táncolgat,besegít –, de ez egyáltalán nem tűnik fel. Akkora intenzitással nyomja magát a közönség felé, és úgy kérdez-válaszol különböző személyiségekbe bújva, hogy extázisban áll meg benned az ütő, és sírva könyörögöd vissza. Jött, látott, győzött.