Absztrakt jazzben úszó, imádnivaló deathmetal. Szívesen
Két rocksztár, Robert Smith és Iggy Pop után újra az undergroundban lubickol Dr. Zoidberg a legfrissebb Szívesenben. Wicked Innocence: Omnipotence.
Ahogyan nemrég egy kedves barátomnak írtam erről a lemezről: minden benne van, amit imádok a deathmetalban: a nonkonform dalstruktúrák, a disszonáns és harmonikus kompozíciók érzékeny egyensúlya, a váratlan téma-, tempó- és ritmusváltások (igen, helyenként még én is meglepődtem, pedig…), a finoman adagolt, még egyáltalán nem idegesítő poliritmia, főleg középtempónál (eleve nem túl gyors lemez), a teljesen sajátos és extrém, baromiötletes, változatos vokál (ez eleinte nem annyira tűnik föl, de majd meglátod!), a hangszeres technikai zsenialitás, a mondanivaló, minden. A legtöbb számban az az érzése az embernek, hogy ez végig valami nagyonprofi banda improvizálása és nem készre írt dalok. Absztrakt jazz. Például valahol egyszer csak tökváratlanul valaki elkezd kongázni, vagy a háttérben beszélni, na ezeknél azt hittem, hogy elindult valami más egy másik megnyitott lapon.
Ja, és ami a legjobb, hogy a legtöbb ilyen elvontabb, technikásabb, “dzsesszesebb” deathmetal-albummal ellentétben ez nincsen vegytisztára keverve, legjobban az iszapos dobokon hallani, a vokál túlságosan az előtérben van, a gitár picit tompa, majdhogyem szar a masztering úgy, ahogy van, így ebben még igenkomolyan ott van a mocskos, poros kócosság, és A DÖG. Mert a Mocsok és a Dög, az kell. Adjatok neki ti is egy kis időt! Mondjuk úgy negyvenhat perc tizenkét másodpercet. Szívesen.