Balaton Sound-flashback

Bár a hivatalos adatok szerint idén picivel kevesebben – mintegy 88 ezren – voltak a prémium fesztivállá avanzsált Balaton Soundon, az ott lévők netes kommentjeiből ennek ellenkezője tetszik kiderülni. A legtöbben szombatra időzítették az utazás, így nem csoda, hogy a fesztivál megtelt, de annyira, hogy míg szabadtér lévén David Guettára még simán befértünk, addig Paul Kalkbrennerről az esélytelenek nyugalmával mondtunk le az Aréna körüli füvön táncikálva. A szervezők tájékoztatása szerint a tavalyinál nagyobb „tömeg-megélésnek” a helyszínek egymáshoz való közelítése volt az oka, amit nehezen vitatnánk (ugyan ki mérte le 2009-ben, lépésekben mekkora a távolság a nagyszínpad és az MR2 között?), de csendben megjegyeznénk, hogy nem kevés barátunk volt, aki aznap különös oknál fogva csütörtöki karszalagot kapott a bejáratnál.

Nagyszínpados szemléletben

Bevett szokás a fesztiválok nagyszínpados produkcióit a sárba döngölni, tekintve, hogy mind a hang, mind a fénytechnika alulmarad az egyedi turnékhoz képest, ráadásul a közönség sem csupán fanatikus rajongókból, sokkal inkább sztárokra kíváncsiakból áll. Így aztán annak, aki igazán frenetikus élményre vágyik, kötelező a színpadhoz közelre tuszkolnia magát, de még elég messze ahhoz, hogy az esetenként lenyűgöző látványt is befogadja. Utóbbi a Pet Shop Boys koncertjén tökéletesre sikerült: geometriai formákra és a szivárvány színeire építették, míg a mozgást és az elemek közötti dinamikus kapcsolatot a táncosok játéka hívta életre – miközben Neil Tennant a frontvonalról énekelt, Christől tisztes távolságban, ő ugyanis végig a legfelső sorból dirigálta az aláfestést. A profin megszerkesztett szett mégsem mozgatta meg maradéktalan a nagyérdeműt,  így a széleken a lötyögés dominált – ám a következő napok műsorához viszonyítva le kell szögezni: tízpontos volt a fiúk showja.

Másnap az Anima Sound System főként új lemezét, a „Tedd a napfényt a számbát” promotálta Prieger Fannival (az új énekesnő az alapító atya Prieger Zsolt lánya) – de az biztos, hogy a populizmusuk miatt sokat kritizált új szerzemények stílusa hosszútávon nem lesz nyerő az Anima számára. 

Utánuk nagyon örültünk volna (!) Trickynek, aki annak idején – az első két nagylemezen – a Massive Attack-et erősítette, majd kisebb eltűnés után szóló karrierbe kezdett; azóta is a triphopos rockra esküszik. Szóval az örömködésünk afelett, hogy már késő délután katarzisra hangolódunk, az első húsz percet követően szertefoszlott, Tricky láthatóan túl sokat vett be valamiből – és ezen bizony a szájába tömködött jointok sem segítettek. Így, ha a nívót nem is, őszinte életképeket dögivel kaptunk, azzal az aranyos helyzetmentéssel, hogy főhősünket takarandó feltuszkolták a közönség egy részét a színpad előterébe (így legalább nekik biztosan lesz miről beszélniük).

Chemicálékra aztán tömve lett a nagyszínpad környéke, ők pedig teljesítették az elvártakat: energikus és hatásos vizuállal sokkolták a közönséget, és meglepetésként a régi nagy slágerek helyett újabb számaikat játszották – ám az utórezgések mégis inkább lefelé, mint felfelé húzták az élményt – állítólag jól inkább az járt, aki az ugyanakkor játszó  Die Antwoord-ot választotta.

Szombatra David Guetta valami egészen félelmetes zarándoklatot hívott életre, a Sound megbénult, a partig álltak az emberek, és csak szóltak a negédes szirupok a közel egy év alatt a világ első számú dj-jévé vált franciától, akinek gázsija ezzel párhuzamosan szökött az egekbe, és aki Soundra is csak akkor volt hajlandó lejönni, ha főműsoridőt és nagyszínpadot kap. Guetta stílusát lehet kritizálni, vonzereje azonban kétségtelen tény; hiába voltunk úgy sokan, hogy nem értettük, mire ez a felhajtás. Az őrületet a Vip terasz sem bírta erővel (állítólag azért dübörögtek rajta annyian, mert egyesek lebontottak egy Vip-t védő kordont és bejutottak a kiváltságosok placcára), több szemtanúnk látta, ahogy megrogyott a tartószerkezet, így aztán a katasztrófa elkerülése érdekében mindenkit letessékeltek az imbolygó állványzatról.

Vasárnap újra kaptunk levegőt, levonult a Guettát és Paul Kalkbrennert hájpoló  kemény mag (utóbbit mi is nagyon akartuk volna, ám az arénába jutás képtelennek látszott, kígyózó sorokban vártak az emberek, hogy egy-egy kijövő helyére beférjenek, és legalább negyedórát kibírjanak a fullasztásban), miközben elkezdődött a vb döntő, ami bizony rányomta a bélyegét a 2ManyDJs fellépésére, pedig ők igazán odatették magukat, amit még úgy is meg kellett állapítsunk, hogy közben fél szemünkkel a döntőt követtük a kivetítőkön. Bár szerződésük szerint lefújásig nem léptek volna színpadra, a Jamiroquai tíz után nem sokkal belecsapott a húrokba, és egy nagyon kellemes levezetést toltak, csakúgy, mint az aznapi fél hetes Pink Martinék, akik üde színfoltjai lettek a fesztiválnak; Csak semmi elektronika, de nívós hangszerelés és léleképítő dallamok – kellett volna belőlük még egy tucat ide, hogy napról-napra helyrebillenjen az egyensúlyunk. 

A zenei mannán túl  

A Sound idei kísérlete az ún. kártyás rendszer bevezetése volt, ami ötletnek nem lenne rossz (a költekezni vágyók kártyára töltik a pénzüket és készpénz helyett ezzel fizetnek), csak éppen hiányzott hozzá a felvevő infrastruktúra – többen rohangásztak helytől-helyig kábultan, vajon hol tehetnék itallá kártya-pontjaikat. A rendszer egyébiránt minden bizonnyal előbb-utóbb teljes bevezetésre kerül a Sziget Kft. rendezvényein – a dolgozók legnagyobb bánatára, így ugyanis nem csak kevesebb borravalóhoz jutnak („csak vedd le az összeget és dobd vissza a kártyám”), de a trükközéseknek is vége. Ami a Balaton parti ejtőzéseket illeti, a hatalmas tömegben egy kissé ez is nehézkesnek bizonyult, bár a naplemenős-napfelkelős stációknál mindenki igyekezett helyet szorítani a másiknak, és sokan voltak azok is, akik a tiltás ellenére (bár nem értjük, mi akadálya volt annak, hogy reggel hatkor csobbani lehessen) beleugrottak a vízbe (ezen momentumokból a legviccesebbek a ruhástól ugrások voltak, legtöbbjük egyenesen az arénából landolt telefonostul-cuccostul).

„Irány a Balaton Szandra!” – eme nem túl fantáziadús szójáték vitte a prímet a riksával utazók között, akik idén még a tavalyinál is többen voltak, nem meglepő, hogy a háromkerekű fuvarosok elmondásuk szerint arattak rendesen („Volt olyan külföldi utasunk, aki Siófokig ment riksával és mindezért hatvanezret fizetett”). Elektronikus zenei feszt révén természetesen a tudatmódosítók sem hiányoztak a palettából, mint megtudtuk az év slágere a KATI lett, eme újkeletű vegyület, aminek hatása az amfetamin és az esctasy között fogalmazható meg, és ami mégis csak olcsóbb, mint a kokain, ugyanakkor kedvesebb mosolyra fakaszt, mint a sima speed.

És, amit még szeretnénk

A biztosan eladható nevek mellett (mint John Digweed, Hernan Cattaneo, Paul van Dyk vagy Oakenfold) jövőre érdemes lenne nem csupán a house-trance szcéna nagyágyúit meghívni a Balatonra, de gondolni azokra is, akik zenei újdonságokra és izgalmakra vágynak az agyonhallgatott sztárnevek helyett. Ha lenne beleszólásunk, a nagyszínpadi fellépők sorát is bővítenénk olyan nevekkel, mint a már itt járt Kraftwerk, netalán Robert Miles, Jean Michel Jarre vagy Moby, és azt is erősen támogatnánk, ha kihasználnák a kisebb színpadok adta temérdek lehetőséget arra, hogy a hazai klubélet üdvöskéi hajnaltájt is tegyenek valamit a közönség igényeiért (a minimál és a progresszív zenei irányzatok szinte teljesen hiányoztak, de kellemes csalódás volt például a Moonbootica, akik elektróval fűszerezték a talpalávalót, és nagyon megszerettük az amerikai Pezzner-t is, aki deep house live-jával egészen különlegeset produkált).

És hogy egy bekezdés erejére a magyar együttesekről se feledkezzünk el, mindenképpen kiemelést érdemel tőlünk a Belga, a Korai Öröm, a PASO, Zagar és a Carbonfools – ők együttesen sokat tettek azért, hogy pillanatokra vissza-vissza csússzunk a Sound alatt is folyton újra emlegetett VOLT fesztiváli hangulatba, amit innen is szeretnénk „prémium kategóriásnak” minősíteni.