Az igazán kemények

Fogalmam nincs, mit reagálhatott a Rammstein erősen felhígult arcokból álló közönsége az amerikai Combichrist koncertjére a Sportarénában. Gyanítom, hogy többen a fülükre tapasztott kézzel menekültek ki a büfébe, hiszen a Combichrist, noha zeneileg gyakorlatilag ugyanarról a tőről fakad, mint a német sikerbanda – vagyis olyan ősökkel hozható párhuzamba, mint a Die Krupps, vagy a Laibach – még a kemény hangzása ellenére is tömegeket megmozgató Rammsteinnél is sokkal kevésbé fogyasztóbarát zenét játszik. Jómagam lekéstem az amcsikat az Arénában, de a beszámolók szerint nem vesztettem sokat: a Rammsteinra kiéhezett nyolcezer ember előtt a félórás szettel nyomuló Combichrist abban a szituációban csak veszíthetett.

A másnapi önnálló Combichrist-koncert az A38-on viszont igazságot szolgáltatott az amerikai zenekarnak. Itt végre rendes fényekkel nyomhattak egy olyan másfél óra körüli szettet, ami annak ellenére volt nagyon kellemes meglepetés, hogy korábban egy vak hangot nem hallottam a lemezeikből. A Combichrist nem újítja meg a műfajt, és különösebben hatalmas dalokat sem ír – a norvég származású, punkfrizurás énekes, Andy LaPlague jobbára egy-egy mondatot üvölt el refrénként az őrült ütemekre és elbaszott samplerhangokra épülő dalok stratégiailag fontos pontjain – de ez a kábé kétszázötven fős, izzadtságszagú klubbuli tökéletes ellenpontja volt az előző napi, megalomán Rammstein-shownak.

Itt legalább emberi távolságból lehetett látni, hogy LaPlague végigszántja a színpadot oda-vissza, miközben szétlocsol tíz-tizenöt liter vizet, és időnként megrongálja valamelyik dobszerkót, hogy aztán a buli végén a két ütőssel együtt szanaszét hajigálja az összes dobot a színpadon (hozzátenném: életemben nem láttam ennyire keményen dolgozó dobtechnikust: akár zenekari tagként is feltüntethetnék az arcot, annyit volt a színpadon), és egy ilyen koncertbe simán belefér az is, hogy a ráadásblokkban a rendes dobszerkót csépelő Joe Letz röhögve szóljon bele a számára odakészített mikrofonba, hogy elfelejtett beszámolni a dal elején, úgyhogy legyen szíves mindenki leállni, és újrakezdeni a témát.

A Combichrist legnagyobb adu ásza élőben egyébként is a két ütőhangszeres felállás: a rendezői balon helyet foglaló Letz mellett a színpad másik végében egy perkás is csépelt, megadva a kellő rituális aláfestést a gépiesen dohogó Combichrist daloknak. Joe Letz pedig LaPlague mellett a legtöbb tekintetet vonzotta: úgy játszott, és úgy is nézett ki, mint egy indusztriálba oltott, breakbeat-buzi Tommy Lee (Mötley Crüe), elsütve az összes ásatag, de mégis látványos dobostrükköt, a dobverőpörgetéstől kezdve az oldalirányban, széles mozdulattal megütött lábcinen át a dobverő levegőbe hajigálásán át (utóbbinál tízből nyolcszor sikerült is neki elkapni). Mindezt pedig olyan lelkes mosollyal, hogy az ember nem is gondolta volna, hogy a Combichrist nagyjából a hatezredik koncertjét játssza a megahosszúságú, tavaly indult Rammstein turné keretében. A lemezen sokkal kevésbé hatásos és húzós Combichristet ez a vadállat rock’n roll show tökéletesen eladta, a koncert pedig annyira jól sikerült, hogy megkockáztatom: hangulatban simán lenyomta a túlságosan profira és technokratára vett keddi Rammstein-bulit.

Fotók: Máté Évi @ Photographic