A Pink Floydtól a VHK-ig: Ozora másik arca
Az elektronikus zenék mellett nemcsak sokféle etnozene, hanem pszichedelikus rock, funk, blues is hallható lesz Dádpusztán.
Nem állítjuk, hogy tetszőlegesen kiválasztott Ozora-látogató szülei hézagmentesen illeszkednének a fesztivál közönségébe – annak ellenére sem, hogy az idősebb generációk még a fellépők között is bőven képviselve vannak. De hogy ma már nem érezné itt magát elveszve senki, aki tradicionális (értsd: nem elektronikus) zenéken nevelkedett, az biztos.
Ha az idei Ozora legkülönlegesebbnek ígérkező zenei produkcióit vesszük sorra, az első helyre nyilván a Beyond the Wall – A Floyd Experience teendő. “21. századi pszichedelikus Pink Floyd-élmény” – írja a műsorszám saját Facebook-oldala, de ennél is kifejezőbb összefoglalónak tűnik a megközelítés, mely szerint a koncert annak felfedezése, hogy
hova juthatott volna napjainkra a legendás rockegyüttes.
Az idegenvezetők e téren a lehető legautentikusabbak: Scott Page (szaxofon) és Roberta Freeman (vokál) egyaránt magából a Pink Floydból, továbbá olyan zenészek, mint Stephen Perkins (Jane’s Addiction, dobok) vagy Norwood Fisher (Fishbone, basszusgitár). A hegedűs L. Shankar Peter Gabriellel és Stinggel dolgozott együtt, Eric Mayron Dr. Dre bandájában játszott, Kenny Olson pedig Kid Rocknál pengetett. És ott lesz szintetizátoraival és egy tereminnel Gaudi, a sokoldalú olasz producer, akinek a reggae-től a világzenén át a breakbeatig húzódik a zenei horizontja. A társaság részben Pink Floyd-számok újragondolt verzióit, részben Gaudi ezekhez kapcsolódó szerzeményeit adja elő.
A Fal mögé a Main Stage-en lehet bepillantani, a többi rockos vagy világzenei produkció zömét viszont, ahogy eddig, úgy most is a Dragon Nestben kell keresni.
Nézzük a legérdekesebbeket!
Silas Neptune neve nem biztos, hogy rögtön beugrik, de ha azt mondjuk, hogy az Ozric Tentacles billentyűse, az azért már mond valamit. A kultikus indie-zenekar tagja (e minőségében a magyar dobos, Szende Balázs kollégája) nemrég adta ki első szólóalbumát, most pedig élőben is megmutatja, mivel frissítette fel a jól ismert Ozric-hangzást.
A Zion Traint aligha kell bárkinek bemutatni, a brit társulat évtizedek óta olyan megbízhatóan hozza a hiteles dub-reggae hangzást, hogy az előtt Jamaicában is kalapot emelnek. Tavaly voltak harmincévesek, és pont olyan profik, mint ennek alapján gondolnánk.
Álomszerű melódiák, súlyos riffek és elszállós gitárszólók: ez a Naxatras, egy funkos, sőt néhol dzsesszes elemekkel megbolondított pszichedelikus rockot játszó együttes Szalonikiből. Erős hetvenes évekbeli atmoszféra és az alapstílushoz illően energikus élő előadás.
A My Baby nevű holland-új-zélandi trió úgy keveri a bluest, a countryt és a funkot, mintha csillagos-sávos bölcsőben ringatták volna mindhárom tagját. Többször megfordultak a Glastonbury fesztiválon, és játszottak tavaly az A38-on is.
Gaye Su Akyol hangja már ismerős lehet, tavaly a MűPában, előtte pedig a Szigeten is szólt. Az újjáéledő török hangzás egyik legjelesebb képviselője a török motívumokat surf rockkal és pszichedéliával ötvözi – a Pitchfork magazin így foglalta össze, amit tudni kell az énekesnő-producerről.
Didzseridu, gitár és egy nyugat-afrikai pengetős hangszer, az n’goni – ezek a Yelé nevű, többnemzetiségű formáció legfontosabb hangszerei. Csak három éve alakultak, de a hozott örökség sokszínűségéhez méltón eklektikus zenét megmutatták már a Boom fesztiválon is.
A didzseridu Sage-nál is megvan, de ő orosz népdalmotívumokkal, torokénekléssel és némi elektronikával kombinálja. A kinézetre a fiatal Raszputyint idéző orosz szólózenész három albumon és számos fesztiválfellépésen van túl, tavaly is ott volt a Boomon.
A világ legkülönbözőbb tájairól származó különleges hangszerek használata tudatos koncepció a Dirtwire zenéjében. A Kalifornia Egyetemen etnozenei tanulmányokat folytató három amerikai muzsikus dél-amerikai, afrikai, indiai hagyományok modern kontextusba helyezésével építi fel experimentális hangzását.
Öt év után visszatér Ozorára a dél-amerikai gyökerű Amanantu formáció, egy akusztikus koncerttel. A chilei, de Barcelonában élő énekesnő, Katherine Durruti “kísérleti urbánus folkja” egyszerre táplálkozik a virtigli latin zenéből és az az őslakosokéból. Maradva a régiónál és a fúziónál, a brazil Bixiga 70 elsősorban az afrikai dallamokat vegyíti a saját országa hangzásával, de saját bevallásuk szerint kerül még a mixbe dzsessz, reggae, dub is. Ugyancsak Brazíliából érkezik a Pedra Branca, mely a helyi world music-szcéna egyik legfelkapottabb zenekara, noha nem annyira tüzes tánczenében, mint inkább brazil chillben nagy név. És még mindig Dél-Amerika: az ecuadori Huaira organikus hangzása egyenesen az Andok lejtőiről.
A végére hagytuk, de csak udvariasságból: lesz egy sor nekünk jól ismert produkció is, amely ebbe a válogatásba kívánkozik. Fellép a magyar etnozene egyik jelképe, a hegedű- és citeraművész Lajkó Félix, a sokéves szünet után idén végre visszatérő Mitsoura, a hazai afrobeat-kompánia, a Mabon Dawud Republic, valamint a pszichedelikus funk-rock-beatjével külföldön is zajos sikereket arató The Qualitons. És ott lesz a sámánpunk megalapítója, a másodvirágzását élő, az Életzuhatag című nemrég megjelent lemezét turnéztató Vágtázó Halottkémek.
Korábbi cikkünk az idei Ozoráról: